Megint késtem egy kicsikét, de valahogy nem tudtam magam rávenni egy új posztra az elmúlt...12 napban. :D Annyi minden történik hirtelen, hogy a nap végére már annak is örülök, van egy szép nagy puha ágyam. Hogy egy 5 éves mennyi energiával, makacssággal és ötlettel rendelkezik egy nap, közel sem arányos azzal, amivel én vészelem át azt a bő 12 órát, mire ágyba vergődik a lelkem. De akkor már ha itt tartunk, kicsit mesélek az elmúlt 2 hetemről, hiszen a régebben említett kifejezetten au paires blogomon sem frissítettem konkrétan semmit.

Az első napomra a sírógörcs, az első hetemre a kiegyensúlyozatlanság a második hetemre pedig a belerázódás szavak a leginkább találóak. A kislány akire vigyázok itt a jól nevelt kategóriának számít, otthon már egy nyűgösebb, nehezebben kezelhető gyerkőcnek mondanátok, de semmi okom a panaszra, mert mindezt kárpótolják a szülei. Hihetetlenül aranyosak és kedvesek velem, s bár nem találkozom egy nap túl sokat velük, úgy érzem bármit elmondhatok nekik vagy bármiben a segítségüket kérhetem, ha úgy adódik. De ezek csak a száraz tények, lássuk mit tapasztaltam eddig Angliából és az otthoniakból, mióta egyre inkább eltávolodom csinos kis országunktól, minden téren.

Először is, most hogy az ismerőseim kezdik realizálni, hol is vagyok pontosan, egyre többen érdeklődnek utánam - mizu, hogy vagy, mit csinálsz kint és a többi. Voltak, akikkel hirtelen olyan jóba lettünk, még arra is volt pofája 7 hónap leszarlak állapot után, hogy megkérdezze tudnék-e neki segíteni kijutni. Meglepett a napi 14 vagy több üzenet, ami a bizonyos kék színű közösségi oldalam postafiókjában várt, mert ez egyáltalán nem az átlag forgalom az én esetemben. Tehát igen, hirtelen mindenki emlékszik rád, mindenki a barátod, mindenki tudni akarja, jól vagy-e. Jó látni, amikor ilyen önzetlenek az emberek.
Ami viszont egyáltalán nem ért váratlanul, hogy nem hiányzik Magyarország. Tipikusan az az ember vagyok, aki hiányol embereket, de nem hiányol helyeket. Nem értem miért nyammognak az itt dolgozó külföldiek, amikor ők vállaltak munkát ebben az országban, kvázi tisztában kellett volna lenniük a ténnyel, hogy ez egy idegen ország, más kultúra és nyilván nem az itteniek fognak leginkább a bevándorlókhoz alkalmazkodni, holott úgy vettem észre, igen is rettenetesen alkalmazkodóak és segítőkészek a britek. Egy rakás olyannal beszéltem már itt, aki menne haza kézzel lábbal, mert rájött, hogy itt sem kolbászból fonják a kerítést. Nekem tetszik még akkor is, ha 2 hete vagyok ezen a helyen, egyre inkább azt veszem észre, mennyire nem akarok hazamenni, minden nehézség, sírógörcs ellenére amit néha a gyerek okoz nekem. Persze mindenki más, ez csak az én szemszögem. Minden esetre én már most elgondolkodtam komolyabban az itteni továbbtanulást/munkavállalást a későbbiekben.

Nem tudom csak én vagyok így ezzel, vagy más is, de amikor kilépek az utcára, elfog a "bármi megtörténhet" érzés. Nem viccelek. Bár lehet ehhez szükséges némi lelkesedés is az új helyek és utazás iránt. Nem egyszer szólítottak le az utcán totál normális, kedves emberek, a boltokban a pénztárosok nagy része mosolyog, kedvesen beszél, akár még szóba is elegyedik veled, ha nem nagy a hajtás. Bár ez egy kis város, Londonban másképp mennek a dolgok az tuti, ott aztán tízszeresére nő a "bármi megtörténhet" érzés, rengeteg helyre elmehetsz szórakozni, kajálni, vagy csak úgy lógni a levegőben. Már rengeteget vásároltam, mert a ruhák itteni viszonylatban elég olcsók, bár szeretem a szabadidőmet is nézelődéssel tölteni. Az időjárás most így augusztus végén, szeptember elején a magyar október-novemberinek felel meg, én fogvacogva bújok a bőrkabátomba amíg a helyi gyerekek, sokszor felnőttek egyaránt rövidnadrágban, polóban, netán kisruhában szaladgálnak. A nap bármely pontján előzetes figyelmeztető jelek nélkül elkezd zuhogni, aztán kisüt a nap, így esernyő nélkül nem életbiztosítás elindulni. Az életfelfogás a tévhitekkel ellentétben nem eget rengetően pozitívabb, mint máshol, de nem fognak az angolok letámadni a problémáikkal, kevesebbet panaszkodnak, kevesebb figyelmet szentelnek a nehézségeknek a saját "host familymből" kiindulva. Igyekeznek kiélvezni az életet. Ja, egyébként elég kényelmesek. :D

Így összességében véve ennyi a tapasztalatom. Direkt nem írtam a saját készségeimről, vagy hogy mennyit lehet tanulni egy utazás során, mert egyelőre nem értem a végére a dolognak. Én élvezem az ittlétet, s bizton állíthatom: Magyarországból a szeretteimen, kutyáimon és anya főztjén kívül az égadta egy világon semmi nem hiányzik.