Jó régen nem írtam már, de ennek is megvan az oka. Eddig nem szerettem volna világgá kürtölni (ami néha nagyon nehéz volt), s bár még most sem merem teljesen elhinni, de igen, 3 nap és külföldre költözöm. Au pair leszek Angliában, ami annyit tesz, hogy némi pénzért, fedélért a fejem felett és egyéb csudijó dolgokért cserébe vigyázok egy kislányra, na meg segítek az anyukának a háztartásban. Már csak abban reménykedem, hogy minden rendben lesz. Ám ez a blog nem ezért nyílt, ha valaki kíváncsi lesz a mindennapjaimra, az ide kattintva (update: bocsi, most néztem, elfelejtettem belinkelni a dolgot:D) olvashatja egy másik blogomat, ahol angolul próbálkozom meg az írással. Előre szólok, az angolom jelenleg...hát...mindegy.

Szóval az este folyamán csak úgy szörfölgettem az interneten (mert nem angoloznom kéne, vagy pakolnom a szobámban lévő félvasalt, vasalt és gyűrött állapotú ruhákat - áh nem) amikor belebotlottam az egyik általam feliratkozott csatorna legújabb videójába. Ez a férfiú számomra mindig kedves kis beszédeket dob össze a videóiban, ajánlom nektek is, persze ha fogékonyak vagytok rá. Egyébként ide szúrom a videót, nehogy ne tudjátok miről beszélek. Lehet művelődni :D

Ez a videó ihlette meg ezt a bejegyzést is. Amint megnéztem, pontosan arra gondoltam, hogy én is rengetegszer csinálom ezt. Kb. 1 hete láttam meg egy volt osztálytársam vigyori fotóját, amint épp tandem ugrik. Azelőtt sorra láttam az utazós képeket, a Pestre költözős szelfiket.  (nagy Budapest fétisem van:c) De most komolyan, az élet engem szívat? - kérdeztem magamtól. Az ismerőseim szó szerint kezdték el nap mint nap megvalósítani a bakancslistámon szereplő céljaimat. Ez már nekem több volt puszta véletlennél, durcásan le is írtam fájdalmas nyomorom a legjobb barátnőmnek, az élet nem élet közös önsajnálkozás nélkül. Persze.
Azért kikerültem hamar ebből a spirálból, mondván "koncentrálj a saját életedre, az Isten szerelmére", ettől függetlenül ez a videó még mindig kellett a végleges lezáráshoz. Azt hiszem.

Belegondoltatok egyébként, mennyire szívás a közösségi média? Az emberek kiposztolják milyen remek pillanataik vannak, miért szomorkodnak, mik a céljaik, hova költöznek, milyen az emésztésük, hogyan csalta meg őket a párjuk...mindezt a puszta visszajelzésért, figyelemfelkeltésért. Aztán ha nincs meg a négyszáz lájk, mennek belefojtják magukat a legközelebbi patakba. Hogy őszinte legyek, nekem is voltak olyan pillanataim, amikor irigykedve néztem másokat: hogy lehet, hogy ennek a csajnak a képét már háromszáz ember tetszikelte, nekem meg ennek a 10%-a...se. Ami a legszörnyűbb, igen, ebben méricskéltem magam, a saját értékem ez alapján határoztam meg. S akkor még nem is beszéltünk arról a generációról, akik már ebbe nőnek bele! Egy szó mint száz, van akinek egyszerűen megy, van akinek nehezebben (nagyon nehezeeen) levetkőzni ezt a civilizációs betegséget. Megpróbálni azonban több, mint érdemes.

Ennyit a mai nagy elmélkedésemről. Bújom az internetet, olvasok angol oldalakat (jézusom minek, még inkább kétségbe vagyok esve, hogy mennyi szót nem ismerek!:O) szokásokról, mindennapokról ésatöbbikről. Legközelebb már valószínűleg kintről jelentkezem, feltehetően valami hasznossal. Legyetek kíváncsiak, legyetek nyitottak, legyetek önmagatok, iksziksziksz.